"Túrázni nagyon jó - az árnyoldalai ellenére is."

Vízhólyag, izomláz, egy kis megfázás (amúgy ez hogy?) és mindenekelőtt vörösre égett fejbőr - ha a Pünkösdi zarándoklat negatívumait akarnám listába szedni, másnap kb. ennyi jutna eszembe.

Na de miért is akarnék én a negatívumokkal foglalkozni, amikor sokkal több a pozitívum?
Az első Pünkösdi zarándoklatot 2018-ban szervezte meg az akkor már gyakorlott túrázónak számító főszervező, Viczián Zoltán, aki talán maga sem hitte, hogy ilyen egyszerűen képes lesz hagyományt teremteni.
Kevés olyan programsorozat létezik, amit ne szakított volna meg a koronavírus-járvány, de a Pünkösdi zarándoklat ilyen kivételnek számít: 2018 óta folyamatosan, minden évben meg tudták szervezni a túrát, így 2022-ben is.
A zarándoklat egyik nagyszerű jellemzője éppen ez az állandóság: nem csak a folyamatosság, de a pontos, előre tervezhető időpont (Pünkösdhétfő), a túravezető személye (a már említett Zoli) és az útvonal (Orosházi katolikus templom-Pusztaközpont-Békéssámson-Kopáncspusztai templom). Na és a jó hangulat.

Elsőre furcsa, másodjára már szinte elvárt érzés, hogy a reggel 6-os indulást követően milyen gyorsan ki tud lépni az ember a mindennapok zakatolásából. Mire elhagyjuk a várost, már nem a napi - talán nem is létező, de semmiképp sem annyira fontos - problémáinkon pörög az agyunk, hanem a minket körülvevő természeten. Madárfütty, szélzúgás, búzamező, felhők, végtelen tér. A Facebook eszünkbe sem jut, talán csak akkor, amikor egy-egy nagyobb vizuális élményt lefotózva átfut a fejünkön, hogy ezt azért este majd ki kellene posztolni.
A zarándoklatot elképesztő szervező munka előzi meg minden évben, de ezt, mint résztvevő, inkább csak sejtem és kikövetkeztetem, mint tudom, mert ilyesmiről senki sem panaszkodik.
De nyilván nem véletlen, hogy László atya hajnalban kinyitja nekünk a templomot, és áldását adja utunkra; hogy a fecskésparti iskolánál egy láda banán várja a zarándokokat a kardoskúti önkormányzat jóvoltából; hogy Pusztaközponton, a Szabó tanyán minden földi finomsággal megrakott asztalokat helyeznek ki; hogy Békéssámson két állomása közül az egyikben egy pohárnyi vörösbor, a másikban friss péksütemények tömege fogad minket; és hogy Kopáncspusztán nem csak az árpádkori templom ünnepi miséjét hallgathatjuk meg, de fejedelmi székelykáposztát is kapunk ebéd gyanánt.
Mindezt úgy, hogy a Marosháti piros túra útvonalon járva végig követhetjük a frissen felfestett jeleket.
Nagyon nagy köszönet jár ezért minden vendéglátónak, a zarándoklatban aktívan is részt vevő polgármestereknek, de leginkább a mindent is elintéző Viczián Zoltánnak.

Néhány szó végezetül a saját motivációimról. Be kell vallanom, részemről nincs vallási oka a zarándoklat teljesítésének, bár természetesen semmi kifogásom sincs az ellen, hogy másoknak ez ilyen jellegű élményeket is nyújt. Lelki megtisztulást, de még inkább megnyugvást ugyanakkor éreztem most is, és az előző túrák idején is. És ami még legalább ilyen fontos: szeretek mozogni, és nagyon nagy igényem van arra, hogy néha feszegessem a saját határaimat.
Az ehhez hasonló túrák jó alkalmat kínálnak erre, különösen úgy, hogy az ebédet követően a visszautat is gyalogosan tettem meg. Több mint hatvanhatezer lépést számlált az órám, mire hazaértem, és bár lett vízhólyag, izomláz, egy kis megfázás (amúgy ez hogy?) és mindenekelőtt vörösre égett fejbőr, de utólag állítom: minden lépését élveztem.

Túrázni nagyon jó - az árnyoldalai ellenére is. Vagy talán épp azokkal együtt.

Üdv, és kösz még egyszer!

--
Buzai Csaba
könyvtárigazgató, könyvtáros
Justh Zsigmond Városi Könyvtár