Egy zarándoklat margójára...

II. Pünkösdi Zarándoklat

Zarándoklat pünkösd hétfőn...Számomra felejthetetlen élmény. Nem vagyok katolikus, sem gyakorló hívő ember, de azt hiszem mindenkiben ott él valamilyen formában a hit, a lelki kapaszkodó, amit az életünk nehéz pillanataiban görcsösen markolunk...és fohászkodunk.
Szerettem az egészet, úgy ahogy van. Attól a pillanattól kezdve, ahogyan az elmúlt év Pünkösdjén, Viczián Zoli invitálására a férjemmel kimentünk Kopáncspusztára, és megláttam a semmi közepén az Árpád-kori, román stílusú, fák között megbúvó kis templomot, nos azt hiszem abban a pillanatban, talán még magam sem tudtam, de minden eldőlt. A lelkem döntött először, hogy az idén, vagyis 2019-ben, pünkösd hétfőjén én is végig megyek azon a 28 km-es úton, ami Orosházától ehhez a kápolnáig vezet. Akkor még az eszem hevesen tiltakozott, hiszen hosszú ez az út, és már mögöttem is több mint 6 évtized bandukol! Aztán hetek múltán Zoli, aki a zarándoklat szervezője, vezetője, a geocaching lelkes, és a sportág elismert művelője, meglátogatott bennünket az otthonunkban. Órágik mesélt, a Tőle megszokott hévvel , néztük a frissiben elkészült videót a zarándoklatról, hallgattam és magával ragadott a lelkesedése. Ez volt az a pont, amikor az ész tiltakozása már kevésnek bizonyult, a sorsom megpecsételődött.
Azt mondják minden a fejben dől el. Diák koromban sportoló voltam, és a mozgás örömét a múló évek sem szippantották ki belőlem. Miért ne sikerülne? Ha felkészülök testileg és lelkileg nyert ügyem van.
Áprilistól elkezdtem a visszaszámlálást és heteken át készültem. Szerettem ezt az időszakot, a napi több órás gyaloglást. Élveztem Krisztivel a Gyopárosra vezető utat, a tavat, amit több hurkot megtéve többször megkerültünk, a tavaszi, gyopárosi erdő friss levegőjét. De szerettem azt is, amikor egyedül voltam az OMTK pályán és csak a gondolataim, a nordic walking bot hegyének egyenletes csattanása a salakon, meg némi madárcsicsergés kísértek körökön át. Egy kör 400 méter. Először számoltam. Egy kör, két kör, három....ez már a tizedik, akkor most megállok inni és egy kis kocka csokit bekapok és kezdem előről. Egy kör, két kör, három...közben elképzeltem az akkor még számomra ismeretlen utat, a göröngyöket amik az úton lustán arrébb gurulnak egy-egy lépésnél a zarándokok lépte nyomán. A végtelen horizontot, aminek a kéksége kupolaként fog fölénk borulni... és minden nappal könnyebb lett, minden nappal később kezdtem fáradni és eljött a pillanat, amikor már tudtam, hogy jó eséllyel indulok.
Vártam a zarándoklat napját, mint gyerek a karácsonyt, és elkezdtem írni az útravalók listáját. Naponta újra ellenőriztem, ha valami eszembe jutott, hozzá írtam. Ásványvíz, sebtapasz, szőlőcukor, kalap a nap ellen, vizestörölköző a nyakba....már fejből tudtam a sort, de mégis ismételten elolvastam , mert táplálta az erőt, kiegészítette a fizikai felkészülést.
Aztán végre eljött pünkösd hétfőjének hajnala, itt van a jelen, amit vártam. Reggel 4 óra. A nap még álmosan nyújtózkodik az ég peremén , még éppen hogy csak kezd világosodni. Már egy ideje ébren fekszem és ízlelgetem a gondolatot az előttem álló napról. Nem várom meg az ébresztő csipogását, kelek, mert már nem tűröm az ágy fogságát. Fürdőszoba, teafőzés, reggeli, szendvics az útra...azóta már tudom, hogy ez utóbbi teljesen felesleges, mert a pihenőpontokon ellátnak majd bennünket mindenféle finomsággal, útközben pedig olyan a tempó, hogy lehetetlen enni.
Fél 6-kor felvesszük Krisztit a kislányomat, Aki néhány hete csatlakozott a lelkesedésemhez és jelentkezett az útra. 3/4 6- kor van a gyülekező a katolikus templomnál. Adminisztráció, jelentkezési lap kitöltése, és az első pecsét a zarándoklapon, ami a főtér sziluettje, az indulás első kézzelfogható realitása. Jönnek az útra jelentkezők, ismerősök és ismeretlenek. Van aki profi felszereléssel, és van aki szerény kiegészítőkkel, de egy valamiben egyformán, mindenki lelkes és néhány perc múlva a templom padjaiban ülve, kicsit meghatott. Egymás mellett foglalunk helyet Krisztivel, néha összemosolygunk, rakosgatjuk a hátizsákunkat, sehol nincs jó helyen. Igazgatjuk a botjainkat, nehogy egy alkalmatlan pillanatban, nagy csattanással eldőljenek, mocorgunk…. indulnánk már.

A családunk egy vándor tarisznyát készíttetett a foltvarrókkal, amiben egy hamuban sült pogácsa, pici üveg bor és egy mini biblia van. Minden évben a túrát teljesítők névsora is bele kerül majd. A lehajtott részén van a kápolna sziluettje, belül egy szép idézet, és a tarisznya hátulján a térkép egyszerű vonalakkal felhímezve. Ezzel csatlakozunk azoknak a szponzoroknak a sorához, akik étellel, itallal, pihenőhellyel járulnak a program sikeréhez.
A katolikus templom hűvösében a férjem ünnepélyes keretek között adja át az Atyának a tarisznyát, aki Viczián Zoltán túravezetőnk vállára akasztja, majd megáldja a zarándoklat résztvevőit. A vezetőnk még utoljára néhány praktikus tanáccsal ellát bennünket.
- "Legyen mindenkinél elegendő víz, védelem a nap ellen, mert legközelebb majd otthon a szobában lesz hűvös" .
Derültség, mozgolódás, akkor még nem tudjuk, amit a túra végén már igen, hogy ez a figyelmeztetés mennyire aktuális.
Aztán végre megtesszük az első lépést abból a sok ezerből, ami ránk vár a kápolnáig.
A várost a Makói utcánál hagyjuk el, ott térünk rá a maros-háti piros jelzésre . Innentől már föld úton haladtunk. A levegő még friss , és a hatalmas horizont látványa a lelket madárként repíti a kék ég felé , a szabadság érzése és a látvány magával ragad, önkéntelenül szakad fel belőlem a kiáltás.
- "Óh, de gyönyörű a világ!".
Ezen az első szakaszon a férjem és a videós, az autóikkal hol előttünk, hol velünk jönnek. Készülnek a fotók, gyűlik az anyag a videóhoz. Itt még mindenki friss , itt még nincs a nyakunkban a vizes törölköző, a lábunk sem merül el bokáig a mocsárban, hogy aztán onnan kikeveredve a por belepjen minden cm-t, ami vizes rajtunk.
Haladunk az úton, már mindenki felveszi a számára legkényelmesebb úti tempót. A reggeli napfény körül ölel bennünket, a kontúrok élesek és az orromban érzem a határ semmihez nem hasonlítható, fergeteges illatát. Boldog vagyok, szívom a friss levegőt, a botjaim könnyedén tolnak előre, és azt érzem, az erő szétfeszít.
Ránézek Krtisztire, kíváncsi vagyok, Ő mindezt hogyan éli meg. Visszanéz rám biztatóan, „Oké anya, minden rendben”.

Egy pici kitérővel megérkezünk a Fecskésparti emlékműhöz. Az írás, olvasás, összefogás és alázat emlékművéhez.
Nézem a napszívta, kopott lépcsőt amit a régi épületből megmentettek azok a remek emberek, akik tudták, hogy elődeink emléke nélkül nincs jövőnk. Nő a gombóc a torkomban és megtelik könnyel a szemem. Akkor még nem sejtem, hogy a nap során hányszor élek meg majd hasonló pillanatot, még nem tudom, hogy az út végén, fáradtan, koszosan de ezekkel a lélekemelő pillanatoktól, tisztára mosott lélekkel lépek majd be a kopáncsi kápolna ajtaján.
Tovább indulunk, aztán egy fás, árnyas útszakasz után, megérkeztünk az első pihenőhelyre, Kardoskút Pusztaközponton , Szabó Gyula tanyájára. Az udvarra befordulva egy sátor alatt roskadásig megrakott asztal vár ránk. Tudtam, hogy étellel várnak bennünket, de hogy ennyi, és ilyen finom falat, azt nem gondoltam volna. Kolbász, sonka, sajt, friss kenyér, főtt tojás, ásványvíz, kávé és banán minden mennyiségben. Az emberi jó indulat és segíteni akarás megannyi megnyilvánulása a tányérokon. Elveszek egy szelet friss kenyeret, szaftos kolbásszal és sajttal megrakom. Nagyon finom, aztán nagyot húzok az ásványvízből, közben figyelem a többieket. Mindenki jó kedvű, barátságos, úgy érzem mindenki ezer év óta ismerős, pedig a többséggel ma találkoztam először. Keresem Krisztit, Ő is jól érzi magát, az egyik sátor árnyékában beszélget. Odaülök egy kicsit, rögtön csokival kínál a szemben ülő hölgy, én a szőlőcukromat adom körbe.
Aztán megkapjuk a második pecsétet, és lassan indulhatunk.
Néhányan nem jönnek velünk tovább, ennyi elég volt , tisztelet nekik , hogy elindultak, és vannak akik itt csatlakoznak a csapathoz.
Következik a második szakasz Békéssámsonig. A műúton balra fordulunk, aztán lassan elfogy a lábunk alól a beton, ritkulnak a házak. A település határánál megállunk. Jobbra bokrok és fák között megbúvó parányi temető, ahol az I. világháborús hősök emlékműve áll. Megilletődötten lépünk be a kis vaskapun. Ismét emlékezünk nemcsak a rég volt hősökre, de Szabó Gyula bácsira is, a zarándoklat megálmodójára, aki saját kérésére ezen a csendes helyen alussza örök álmát. Viczián Zoli és felesége Mariann koszorút helyeznek el a síron, többen könnycseppet morzsolnak ki a szemük sarkából.

Elgondolkodva indulunk tovább. Békéssámsonra egyenes földút vezet.
Bal oldalon gyógynövény föld, erős ánizs illat, a tündérek kertjében érzem magam. A megművelt táblák, mint kiterített szőnyegek váltják egymást. Már a következőt is elhagyjuk, de az illat még mindig foglalkoztat bennünket.
- Ez ánizs lehet?- kérdi Kriszti
Fogalmam nincs, dehát én vagyok az anya, ha a gyerek kérdez mondani kell valamit.
- Lehet. - válaszolom magabiztosan.
Mögöttünk egy mély, határozott férfihang, akinek a gazdája valószínűleg tanúja a párbeszédünknek, de fogalma nincs arról, hogy még mindig a gyógynövényes ültetvényről morfondálunk, ellentmondást nem tűrően kijavít .
- Ez árpa!
Egymásra nézünk és kipukkan belőlünk a nevetés.
Gyalogolunk, szaporodik a km a lábunkban, a nap egyre melegebben süt. Előkerülnek a vizes törölközők, van aki nagy kendőből furfangos napvédőt tekerint a feje fölé. Ritkulnak a beszélgetések a társaságban, egyre inkább a gyaloglásra koncentrálódik az erő. Ez az út szakasz, magán hordozza az előző hetek esőzéseinek a nyomát. Van ahol nagy erőgépek recés kerekének kővé száradt lenyomata, vigyázni kell hova lépünk, máshol még mindig szinte áthatolhatatlan, sok méteres állóvizek nehezítik a haladást. Figyelem előttem hol kerülik ki az akadályt. A víz mellett végig letaposott fű, ahogy rálépünk még tocsog alatta a sár. Az egyik lépésnél bokáig merülök a mocsárban, majd néhány méterrel arrébb a por lep be mindent. Nem zavar, ez ezzel jár.
Egyre melegebb van. Körülöttünk a hőségtől vibráló mező, előttünk a nagy messzeségben fasor. A vizesüveget már nem is rakom el a zsákomba, hanem megpróbálom a zsebembe tuszkolni, hiszen már nem csak iszok, de időnként a vizes törölközőre is locsolok belőle, ami a nyakamban rekord idő alatt újra és újra megszárad. Látom Kriszti figyel, hogyan bírom a tempót. Megelőzöm a kérdéssel: “Minden rendben?” bólint, aztán nagyot slukkol a vizéből.
A zarándokcsapat is fárad, egyre jobban szétszakadozik a társaság. Zoli is látja, ezért egy fás helyen megállunk, hogy összevárjuk a lemaradottakat. Örülönk az árnyéknak, de pillanatokon belül az örömünk elszáll, mert hatalmas szúnyogok hada céloz meg bennünket. Nem győzzük csapkodni őket, így aztán jobb ötletnek tűnik a tovább haladás, mint a pihenő.

Tartjuk az ütemes tempót, a botjaink hegye csattog a csontkemény földön, kémleljük a határt, hátha látunk már valamit, ami Békéssámsonhoz tartozik. Aztán a nagy messzeségben egyszer csak meglátunk egy hidroglóbuszt. Valaki mögöttünk szintén felfedezi, kurjant egyet örömében, és lelkesen tudatja a mindent tudók magabiztosságával a körülötte haladókkal, hogy ez már Sámsonhoz tatozik, mindjárt odaérünk. Nézem az előttem fogyó utat, nehogy valamiben felbukjak, és időnként lesem a hidroglóbuszt, amit most mintha a föld nyelt volna el. A mögöttem haladó, aki az előbb olyan magabiztosan nyilatkozott Sámson közelségéről, szintén elveszthette szem elől, mert most ismét kurjant, de nem örömében, hanem csalódottságában. Nem bírom tovább, nevetnem kell métereken keresztül, ami Krisztire is ráragad. Nevetünk, hogy folyik a könnyünk, bukdácsolunk, zsebkendő után kutatunk félkézzel, mert a másik kezünket a botok foglalják le, és mindez átlendít a fáradtság holtpontján. Mire végre szemünk törölve, orrunk kifújva, addigra mintegy varázsütésre újra ott ragyog a fák koronája fölött a messzeségben az ezüst színű glóbusz.
Aztán egyre közelebb érünk a fasorhoz, és egyszercsak kijutunk a műútra, aztán nem sokkal később jobbra ágazik az út és már látjuk Békéssámson tábláját. Azt hiszem mostanában nem örült ennyi ember egyszerre ennek a táblának. Többen lefotózzuk, hogy tényleg itt van, nem csak a meleg miatt képzelődünk.
A faluban a Sarlós Boldogasszony megáldott templomnál várnak bennünket. Az ajtó előtt hatalmas tálca süteménnyel és ásványvízzel kínálnak. Jólesik levenni a hátunkról a zsákot, kibújni a bot csuklópántjából. Kriszti leül a hűvösben a gyöngykavicsra, mellette a templom falánál szaporodnak az odatámasztott túrabotok. Megállok az ajtó előtt, nem merem kockáztatni, hogy bemegyek a hűvösbe, mert csurom vizes a hátamon a blúz, de így is részese vagyok annak a pillanatnak, amikor felhangzik a székely himnusz.
“Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton sötét éjjelen….”
A zarándokok énekelnek, száll a dal, talán Hargita hegyei is hallják, és érzem, hogy egy kósza könycsepp legördül az arcomon.

A templomtól 600 m-re a “Szabadság háza” a következő frissítő pont. Ott már várnak Kriszti sógora Zoli és a felesége Henike. Szegedről jöttek és itt csatlakoznak hozzánk. Együtt megyünk a bejárat felé, aminek az ajtaján egy tábla várja a fáradt vándorokat. Lemaradok, megállok, elolvasni. Ez áll rajta:
“Orosháza Békéssámson 19 km. Nagyon kitartó és ügyes vagy, hogy eljutottál idáig! Szusszanj egyet, következik az utolsó szakasz… Békéssámson Kopáncspuszta 8 km”
Az indulás óta nem először, most megint meghatódok. A szervezők nem csak a testünket táplálják, de ezzel a figyelmességgel a lelkünket is. A teremben hosszú, megrakott asztal . Zsíroskenyér , paradicsom, paprika, lilahagyma karikák várnak ránk. Jó étvággyal harapom a kenyeret, hozzá ropogtatom a friss zöldpaprikát, mintha nem is én ettem volna az első pihenő helyen a nagy szelet kolbászos-sajtos szendvicset. Tovább lépek, a következő asztalon egy karton dobozban gyönyörű illatos banán kelleti magát, és rengeteg ásványvíz. Keresem Krisztit, megtalálom, a fal melletti széksoron ülnek Henivel, előttük Zoli guggol. Van melletük egy üres hely, odaülök. Innen látom, hogy vannak akik a cipőjükből is kibújtak. Lenézek a saját cipőmre, aminek már csak jó indulattal lehet megsaccolni a színét, a zokni ami kilátszik belőle, reggel még fehér volt, de mostanra gyanúsan szürke. Próbálom elképzelni mi lehet a cipőmön belül és önkéntelenül elnevetem magam. De nem tudok tovább elmélkedni a lábam koszossági fokán, mert megkapjuk a harmadik pecsétet a lapunkra és indulunk tovább.
A faluban még árnyas utcán lépkedünk, de aztán kiérünk a házak oltalmat adó árnyékából és először balra, majd jobbra tartva, rákanyarodunk arra a földútra, ami a kápolnához vezet.
Rójuk a kilómétereket, a szellő még néha jótékonyan lengedez, aztán visszavonulót fúj és áll a levegő. A nap ontja a hőséget, úgy érezzük a fejünkre olvad minden. Néha felnézek, aprócska, kósza felhő után kutatva, ami ha csak pár pillanatra is, de eltakarná a napot. Az ég makulátlanul kék. Verőfényes napot kívántunk, hát itt van. A hőmérsékletről nem volt szó az óhajok listáján, azt kapjuk grátisz. Egyre többször veszem elő a vizes üveget, látom Kriszti figyel. “Minden rendben anya?” “Nyugi, minden ok” válaszolom. Azt nem árulom el Neki, hogy én ugyanolyan aggodalommal vizslatom a kipirult kis arcát, mint ő az enyémet, de minden rendben velünk.
Aztán szemben az út mellett a nagy messzeségben valaki megpillantja a fák között a kápolna tornyát. Futótűzként terjed a hír, de Zoli nevetve oltja a lelkesedés lánglát.
- Még előbb elkanyarodunk egy párszor ne lepődjetek meg!
Előttem valaki érvelni próbál,
-Hová kanyarodnánk, amikor itt van előttünk?
Megint nevetünk és lassan egyre közelebb látjuk a kis ligetet, aminek a közepén a kápolna bújik meg. Aztán tényleg kanyarodik az eleje a menetnek, először jobbra, majd balra és lassan nem előttünk lesz az áhított cél, mintha csak próbára akarná tenni a kitartásunkat, hanem jobbra mellettünk. Most felcsillan egy autó szélvédője, halad a dűlő úton, és felcsillan a remény is, hogy már tényleg közel vagyunk. És aztán elérkezik az utolsó irányváltás, bekanyarodunk a kápolnához vezető útra.
Egymásra mosolygunk.
- Megcsináltuk! - mondjuk szinte egyszerre.
Látjuk a facsoport előtt autók állnak, mindketten egyre gondolunk. Felnézek, egyre közelebb látom a fákat...aztán már látom az ágakat ...aztán már a levelek is tisztán kivehetők és már halljuk a harang zúgását. A ligethez érve az ott várakozók tapssal fogadják a zarándok csapatot. Keressük az ismerős arcokat, de nem találjuk. Egymásra nézünk, de a csalódás csak egy pillanatra szegődik mellénk. Meg kell értenünk, hogy az autók számára tényleg járhatatlanok az utak. Beérünk a kápolna elé. Kriszti végig nyúlik az egyik lócán. Boldog, fáradt emberek körülöttünk. Egy kedves hölgy kulcsoskaláccsal kínál. És ebben a pillanatban, legnagyobb örömünkre meglátjuk Milcsit és Annát, imádott kis unokánkat. Addig próbálkoztak, amíg mégis csak be tudtak jönni autóval, így nem kell gyalogolni a műútig. A férjem pedig a makói úton maradva biztosítja majd a család haza jutását.
Aztán közelebb megyek, a kápolna bejáratánál megállok, nem tudok tovább haladni az ajtón belül állóktól.
- A zarándokokat engedjék be! - próbálja Zoli irányítani az embereket.
- Gyere itt van még hely – néz rám kedvesen, és a lócára mutat, amit pótlásként állítottak be a templom padok mögé. Köszönetképpen visszamosolygok és leülök. Mellettem az a fiatalember ül, aki utcai ruhában, félcipőben, karján egy “Pingvines” szatyorral tette meg a hosszú utat. Újabb pótpadokat hoznak be, hogy mindenki le tudjon ülni. Mariann, Zoli felesége, miután újabb padért indul, kifelé menet megsímítja a karom.
- Ügyes vagy, megcsináltad – mondja kedvesen. Válaszolnék, de elcsuklik a hangom, boldog vagyok.
A kápolna homályában nézem a többieket. Sok izzadt, poros, testben megfáradt, de lélekben megújult ember.
Hallgatom az Atya szavait, és közben hálát adok a sorsomnak hogy ezt a felemelő pillanatot megélhetem.
Aztán Dr. Csontos Pál történész mesél a kápolna múltjáról. Nézem az öreg, sok vihart megélt falakat, és próbálom követni a hallottakat, de egyre nehezebben megy, most érzem mióta ülök, hogy milyen fáradt vagyok. Nem csak én vagyok ezzel így, hanem a többiek is. Látja ezt Zoli is, mert finoman utal rá, hogy rövidre kellene fogni a mondanivalót.
Végezetül közösen elénekeljük a himnuszt. Ez az a pillanat, ami megkoronázza a napot. Énekelünk, ki-ki tehetsége szerint és legszívesebben magamhoz ölelném a világot. Aztán lassan indulunk ki. Az ajtóban egy fiatalember mécseseket kínál, amiket az épület falának kis réseibe lehet elhelyezni. Elveszem a mécsest, meggyújtom, gondolatban kívánok valamit és helyet keresek neki. A falban már ott pislákol jó néhány, a hála, remény és szeretet lángjai.
Az udvaron sörsátor alatt asztal. Előtte sorakozunk, ott vesszük át, barátságos kézfogás kíséretében Zolitól az emléklapot, és a kis jelvényt, amit a tapasztalt túrázók már rá is tűznek rögtön a zsákjukra, ezzel is hirdetve a feladat sikeres végrehajtását. És itt kerül rá a lapunkra a negyedik pecsét, igazolva a túra teljesítését. Szép volt, felejthetetlen ajándék amit reggel óta megélhettünk.

Hálás vagyok Viczián Zolinak a hívó szóért, a lelkesedéséért, a szervező munkáért és Mariannak, aki a háttérben egész nap fáradhatatlanul tette a dolgát és minden segítőnek akinek a munkája benne van a sikerben. Köszönöm az élményt, amit általuk kaptam.
Hálás vagyok a családomnak, hogy mellém állt amikor hónapokkal ezelőtt bejelentettem, hogy elindulok a pünkösdi zarándoklatra, a férjemnek, aki gondolkodás nélkül rendelte máris a nordic woking botot és drága kis Krisztikémnek, aki utólag vallotta be, hogy azért gyalogolta végig velem ezt a nehéz utat, hogy őrizzen, hogy vigyázzon rám. Akkor még nem sejtette, hogy néhány nap múlva úgy emlegeti majd ezt napot, mint kedves, felejthetetlen élményt.
És ha valaki megkérdezné….azt válaszolnám…. IGEN. Jövőre is szeretnék menni, végig járni az utat, megélni újra a csodát. Már megnéztem... 2020-ban június elsejére esik Pünkösd hétfő...

Szilasi-Horváth Tiborné Sonkolyos Márta

A túráról készült képek...

OrosCafe cikk: Hagyomány lett a pünkösdi zarándoklat